-Ejnye, hát szabad így megváratni minket? - szólalt meg a "támadóm" mély rekedtes hangon.
- Ő lenne az? Nem nézném ki belőle..tudod..- jött egy egészen más, határozott, férfias hang. Ketten vannak? Vagy többen? Mit csináljak? Nem tudok elfutni... A kijárat mögöttem van, csak az emeletre szaladhatok, de ott csapdába esek. De ha bezárkóznék egy szobába, hívhatnák segítséget... Mit tegyek? Rajta Loran, találj ki valamit! Igyekezz!!!
-K..K...Kik maguk?- dadogtam. Mutasd magad bátornak! Higgyék azt hogy nem félsz! Rajta Loran, meg tudod csinálni!
-Tudod te azt jól- szólt a karomat szorító személy és próbált maga felé fordítani de közben pár másodpercre meggyengült a szorítása. Én csak erre vártam, olyan erősen, ahogy egy tizenéves lány tud rugni egy érzékeny pontján találtam el a férfit. Közben teljesen elengedte a karom és hangosan felszisszent. A másik a döbbenettől lefagyva állt, -valószínüleg nem számított arra hogy ezt teszem- én pedig ezt kihasználva a lépcső felé vettem az irányt. Hatalmasra nyújtottam ki a lábaim, minden erőmmel arra koncentráltam hogy elérjem a lépcsőt: de sajnos egy harmadik tag - magas, hosszú ballonkabátot viselő sötét bőrű- megelőzött nekem pedig gyorsan kellett döntenem.
Jobbra kanyarodtam egyenesen a konyha felé, ugyanis ott van egy hátsó kijárat. A házunk mögött egy közepes nagyságú erdő van annak a közepén meg egy tó. Ha képes vagyok odáig eljutni nyert ügyem van. Ismerem minden négyzet centiméterét, simán kijutok a külvárosba, ott pár kanyart téve már ott is vagyok apukám munkatársánál -mivel apám egy rendőr- és akkor már biztonságban leszek. Csak ne álljon senki se az utamba!
Végigfutottam a konyhán, ami szintén fel volt forgatva. Szinte nekimentem az ajtónak, ami furcsa mód nyitva volt -gondolom itt jöhettek be- és már kint is voltam, futottam tovább.
Nem törődtem azzal hogy már egy ideje nem kapok levegőt, csak rohantam észveszettül. A tornatanáromtól ez megérne minimum egy ötöst. De most hogy gondolhatok arra a kopasz ürgére, mikor az életem a tét?
Futás közben kétszer is elestem, durván lehorzsoltam a térdeimet.
Míg én ordítozta a puha falevelekkel teli avarban szorítottam a combomat, addig azok az emberek utolértek. Könnyezve néztem fel, pont arra aki egy fegyvert tartott. Szóval meglőttek. Egy gimis lányt. Ráadásul Seattle legbékésebb környékén. A combomból ömlött a vér, a könnyem patakokban folyt. Síkítottam, ordítottam, egyszerűen nem tudtam elviselni afájdalmat. És most mit fognak velem csinálni? Megölnek? De miért? Mégis mit követtem el?
Nyöszörögtem és hánykolódtam, így semmit nem hallottam az eszemecseréjükből. Pár szó érte el a fülemet csak. De mégis észrevettem, hogy feszült csönd lesz és egy negyedik is csatlakozik a beszélgetéshez.
De olyan ismerős volt a hangja. Mintha hallottam volna valamikor..
-Azonnal.........- a hangja dühös volt, feszült- ....már rég vártam egy kis akcióra..........-csak foszlányokat hallottam a szavaiból-...örülök hogy végre elődugtátok a képeteket..........
Azok a férfiak pedig dacosan visszapofáztak. Szóval ő nem velük van. Ő a megmentésemre jött... Talán apa az? Biztos hogy ő... Rajta, nyitsd ki a szemed... Gyerünk vegyél erőt magadon...
Pisztolylövések, ordítások, furcsa ágyúdörrenéshez hasonló hangok ütötték meg a fülemet. Nem tudtam megmozdulni, a testem használhatatlan volt. A föld friss eső utáni illatát éreztem csupán. Megszüntek a hang
ok, már csak lassú lépéseket hallottam.
-Loran...-kinyitottam a szemem. Nem azok a férfiak közül való volt aki fölöttem térdelt. Még csak nem is az apám.
Kendall volt az.
-Ke...- nem tudjam mit mondjak, megköszönjem vagy ordítsam a képébe, hogy VIGYÉL EL A KÓRHÁZBA BASZKI! Meglőttek ő meg ráérősen letérdel mellém. Már ordítani sem volt erőm, szédültem, fájt a fejem, de mégjobban a combom. Hánykolódtam és sírtam.
-Ssss... ne aggódj minden rendben lesz.
Minden rendben? Meglőttek, bazd meg! Meglőttek! Lehet hogy meghalok! És akit utoljára látok ez a ...
Szívből jövő utálkozó gondolatmenetemet egy furcsa fény zavarta meg ami Kendall nyakláncából jött. A kezét gyengéden a combomra tette. Azt hittem valamilyen csoda folytán jobb lesz, de nem..
Még jobban nyilalt belém a fájdalom, teljesen elviselhetetlen volt. Nem kaptam levegőt. Minden sötét lett. Nem láttam, nem éreztem és nem is hallottam semmit. Minden könnyebb lett. A fejem az előbb ehhez képest mázsás súly volt de most... úgy éreztem hogy lebegek.. Nem voltam szomorú. vagy vidám. Vagy bármi hasonló.
Megszűntem létezni.
Hosszú árnyékos folyosón mentem végig. kétoldalról egy-egy erős kéz szorított. Mezitláb haladtam előre, a hátam mögül nehéz léptek kopogása hallatszott. A foyósó végén nagy faajtó volt, ami kitárult előttem mikor odaértem. Egy nagy terem bejárata volt, ahol rengeteg ember gyűlt össze. Amint megláttam őket azonnal leesett a szituáció: egy bíróságon vagyok.
Gyors, sürgős léptekkel haladtunk előre, a bíró rám szegezte tekintetét, száját gúnyos mosolyra húzta. Azok akik eddig a karom fogták most a földre akartak nyomni. Először nem sejtettem miért de aztán rájöttem hogy azt akarják hogy térdet hajtsak. Megtettem.
Odavezettek egy láda szerű emelvényhez. Kinyitották az oldalát és beleállítottak. pont a bíróval szembe.
És elkezdődött a tárgyalás.
A bíró hosszasan beszélt, de én csak azt láttam ahogy mozog a szája, egy hangot sem halllottam, kivéve a háttérzajt. Ideges kopogást a széktámlán, köhögés, bilincscsörgés.
Alaposan körbenéztem és mindenen alaposan megpihentettem a szemem. Vajon miért vagyok itt?
Páncélba öltözött katonák, estélyi ruhához hasonló öltözetű asszonyok. Mit keresek itt?
-Tiltakozom!- hallottam egy férfi ordítását a hátam mögül. Megfordultam. Kendall volt az... Sokkal másabb, öregebb vagy nem is tudom... más kiadásban. Kitárta a hatalmas tölgyfaajtókat és egyenesen felém rohant, de a továbbjutását a nehéz páncélba öltözött katonák akadályozták meg.
-Nem! Ő nem! Nem bűnös! - zihálta miközben próbált kiszabadulni a nehéz szorításokból - Én tettem! Én tettem mindent! Ártatlan! Értsék meg Agatha ártatlan!!!!
Mindent magára akar vállalni szólalt meg egy hang a fejemben Még mindig nem ért semmit.
A kezem... a kezem akaratom ellenére intett Kendall felé, hogy elég legyen. Kendall elképedt, majd befejezte a tolakodást. Lerázta magáról a katonákat és a szemembe nézett. Furcsa érzés kavargott bennem. Oda akartam menni. Megölelni, hozzá bújni, megcsókolni. De egy másik érzés elűzte ezeket a vágyakat és újra megszólalt az a hang: Te már csak a halált csókolhatod meg.
Hideg levegőt éreztem az arcomba csapódni. Tompa hangok dallama ütötte meg a fülem, száraz levegő áramlott a tüdőmbe.
-De akkor mégis mit akartak ettől?- hallottam egy fiú hangját közelről- Nem úgy tűnik mint egy titokgazda.
A másik oldalam felől egy lány csivitelő hangja válaszolt.
- A családja elment. Kendall az mondja csak úgy itthagyták. Ők már valahonnan tudnak a...
-Cssss! Nem látod hogy ébredezik?
Lassan kinyitottam a szemem. A mellkasomra mindtha nehéz ládákat pakoltak volta, alig kaptam levegőt. Feketeség. Minden amit láttam feketeség. Jobbra fordítottam a fejem. Halványan kibontakozott előttem egy lány alakja.
-Szia!- húzta mosolyra a száját.
Viszonoszni akartam a köszönést de nem jött ki hang a torkomon. Furcsán kapart és a szám is erősen ki volt száradva.
- Gyere, igyál egy kis vizet.- gyengéden megfogta a karom és felültetett.
-Tessék- nyújtott felém egy vízzel teli poharat a másik. Kiittam a tartalmát majd visszaadtam és újra elfeküdtem. Fájt minden porcikám.
-Hol vagyok?- nyögtem halkan. Pár pillanatig azt hittem nem hallották és meg akartam ismételni, de a lány válaszolt. Talán közben összenéztek, hogy megszólaljanak-e.
-A búvóhelyen. De csak átmenetileg amíg fel nem gyógyulsz. Aztán kitöröljük az emlékeid és...
-Alexa, hagyd. - szólt rá óvatosan a fiú. - Menj szólj Kendallnek hogy felébredt.
Hallottam ahogy Alexa mögött záródik a nehéz fémajtó. Megint kinyitottam a szemem.
-Mi...-kezdtem de belém folytotta a szót.
- Azért vagy itt mert megtámadtak téged a klán tagjai. Nekünk, Lart örzőknek pedig kötelességünk volt megmenteni és idehozni téged. Igazából Kendall mentett meg és hozott ide de Alexa vette át az ápolásod. A nevem Carlos Pena. Örvendek. - mosolygott rám.
Ó hát persze. Meglőttek. Hirtelen felvillant a fejemben néhány emlékkép. A felforgatott lakás, a vizes házunk mögötti erdős terület, Kendall nyaklánca...
Most hogy már nem volt homályos a látásom jobban szemügyre vettem ezt a bizonyos Carlost. Rövid fekete haja volt, ami precízen volt levágva. Kék kopott farmert és egy fehér "I need Chocholate" pólót viselt. Tornacipő volt a lábán, melynek fehér színe már nem látszott a rajta lévő szennyeződés miatt.
És a szoba.. Inkább hasonlított pincéhez. Nem volt egy ablak sem, a falak feketék és durvák voltak, három ágy és egy kis asztal volt a szobában, rajta rózsaszín abrosszal és sárga virágok üvegvázában.
Hallottam ahogy az ajtó kinyílik. Megpróbáltam felülni, hisz olyan kényelmetlen volt az ágy, hogy inkább elviselem a combomba nyilaló fájdalmat, mint az hogy a kemény rugók feszítsenek.
-Ne, hagyd csak.- hallottam egy ismerős hangot. Sikerült felülnöm és lassan ránéztem a jövevényre. Minő meglepő, Kendall ült le az enyém mellett lévő ágyra szemben Carlosszal, oda, ahol az előbb Alexa ült.
Kendall arcára szemtelen mosoly ült ki - az amit én már olyan jól ismerek és utálok - és én dacosan a szemébe néztem.
-Oké, akkor én most megyek.- mondta Carlos. Valószínüleg érezte hogy vibrál a szobában a levegő és inkább kislisszolt.
Pár percig némán néztünk egymás szemébe majd megszólalt.
-Hogy érzed magad?
-Mi ez a hely?- kérdeztem vissza, nem hinném hogy nagyon érdekelné mennyire fáj a combom és a fejem.
-Itt élünk.- vont vállat.
-Nem úgy értem. Hol vagyok? Hol vagyok pontosan?
-Seattle alatt pár száz méterrel.
-Mi?!- fordultam teljesen felé (vagyis kitekertem a csípőm a helyéről).
-Figyel, ez egy nagyon bonyulult dolog, amiről nem beszélhetek neked, meg amúgy is, nem hinnéd el.
-Azonnal magyarázatot akarok! Alexa és Carlos beszélgetéséből úgy tűnt, hogy nem igazán lepte meg őket a támadás. Vagyis csak az hogy engem támadtak meg. Mi ez az egész? Kendall, kérlek mondd el az igazat!
Kendall meglepődött.
- Meg se köszönöd hogy megmentettem az életeted?
-Kendall!!!
- Na jó. Figyelj, mert csak egyetlen egyszer mondom el. Amúgy tök hülyeség neked elmondanom, mert úgy is kitöröljük az emlékezeted, de legyen, mert nem fogsz leszállni rólam. Nem nézem ki belőled, hogy hiszel a szellemekben vagy egyéb emberfeletti lényekben, de amit most elmondok az igaz. Nem érdekel elhisze-e vagy sem.
Most már nagyon elvesztettem a fonalat, fogalmam se volt róla hogy mire akar kilyukadni.
Én, Alexa, Carlos, James mi mind lartbirtokosok vagyunk.-már kérdésre nyitottam a szám - Várj hadd magyarázzam el!
És ezzel Kendall belekezdett egy nagyon hosszú és kevésbé hihető sztoriba.
Kövi rész: Sok "őrültséggel" töltik meg Loran fejét, aki szökni próbál, de az eredmény újra egy kellemetlen találkozás. De a semmiből előjövő Kendall ismét játsza a megmentő szerepét. Lorannak furcsa álmai lesznek angyalokról, egy nyakláncról és... a saját haláláról. A lartbirtokosok vezetője - Gustavo- pedig azzal áll elő hogy Loran nem csupán egy egyszerű halandó. A szülei nem véletlenül hagyták hátra.
Köszönöm az sok kommentet, nagyon jó érzés volt olvasni őket! Nem kell jópofizni, várom a kritikákat is! :P
xxx Vic.
