Chapter 2

Egy kéz erősen megszorította a karom és úgy tűnt nem igazán akarja elengedni. Nem mertem megszólalni, pláne nem megfordulni. Vártam.
-Ejnye, hát szabad így megváratni minket? - szólalt meg a "támadóm" mély rekedtes hangon.
- Ő lenne az? Nem nézném ki belőle..tudod..- jött egy egészen más, határozott, férfias hang. Ketten vannak? Vagy többen? Mit csináljak? Nem tudok elfutni... A kijárat mögöttem van, csak az emeletre szaladhatok, de ott csapdába esek. De ha bezárkóznék egy szobába, hívhatnák segítséget... Mit tegyek? Rajta Loran, találj ki valamit! Igyekezz!!!
-K..K...Kik maguk?- dadogtam. Mutasd magad bátornak! Higgyék azt hogy nem félsz! Rajta Loran, meg tudod csinálni!
-Tudod te azt jól- szólt a karomat szorító személy és próbált maga felé fordítani de közben pár másodpercre meggyengült a szorítása. Én csak erre vártam, olyan erősen, ahogy egy tizenéves lány tud rugni egy érzékeny pontján találtam el a férfit. Közben teljesen elengedte a karom és hangosan felszisszent. A másik a döbbenettől lefagyva állt, -valószínüleg nem számított arra hogy ezt teszem- én pedig ezt kihasználva a lépcső felé vettem az irányt. Hatalmasra nyújtottam ki a lábaim, minden erőmmel arra koncentráltam hogy elérjem a lépcsőt: de sajnos egy harmadik tag - magas, hosszú ballonkabátot viselő sötét bőrű- megelőzött nekem pedig gyorsan kellett döntenem.
 Jobbra kanyarodtam egyenesen a konyha felé, ugyanis ott van egy hátsó kijárat. A házunk mögött egy közepes nagyságú erdő van annak a közepén meg egy tó. Ha képes vagyok odáig eljutni nyert ügyem van. Ismerem minden négyzet centiméterét, simán kijutok a külvárosba, ott pár kanyart téve már ott is vagyok apukám munkatársánál -mivel apám egy rendőr- és akkor már biztonságban leszek. Csak ne álljon senki se az utamba!
 Végigfutottam a konyhán, ami szintén fel volt forgatva. Szinte nekimentem az ajtónak, ami furcsa mód nyitva volt -gondolom itt jöhettek be- és már kint is voltam, futottam tovább.
Nem törődtem azzal hogy már egy ideje nem kapok levegőt, csak rohantam észveszettül. A tornatanáromtól ez megérne minimum egy ötöst. De most hogy gondolhatok arra a kopasz ürgére, mikor az életem a tét?
Futás közben kétszer is elestem, durván lehorzsoltam a térdeimet.

Minden simán ment, már láttam a tavat amikor egy durranást hallottam távolról. A hanggal párhuzamban pedig éles fájdalom nyilallt bele a combomba olyan erősen, hogy összeestem. Nagyon fájt... Nem is tudom mihez hasonlítani. Még soha semmi sem fájt ennyire.
 Míg én ordítozta a puha falevelekkel teli avarban szorítottam a combomat, addig azok az emberek utolértek. Könnyezve néztem fel, pont arra aki egy fegyvert tartott. Szóval meglőttek. Egy gimis lányt. Ráadásul Seattle legbékésebb környékén. A combomból ömlött a vér, a könnyem patakokban folyt. Síkítottam, ordítottam, egyszerűen nem tudtam elviselni afájdalmat. És most mit fognak velem csinálni? Megölnek? De miért? Mégis mit követtem el?
 Nyöszörögtem és hánykolódtam, így semmit nem hallottam az eszemecseréjükből. Pár szó érte el a fülemet csak. De mégis észrevettem, hogy feszült csönd lesz és egy negyedik is csatlakozik a beszélgetéshez.
 De olyan ismerős volt a hangja. Mintha hallottam volna valamikor..
-Azonnal.........- a hangja dühös volt, feszült- ....már rég vártam egy kis akcióra..........-csak foszlányokat hallottam a szavaiból-...örülök hogy végre elődugtátok a képeteket..........
Azok a férfiak pedig dacosan visszapofáztak. Szóval ő nem velük van. Ő a megmentésemre jött... Talán apa az? Biztos hogy ő...  Rajta, nyitsd ki a szemed... Gyerünk vegyél erőt magadon...
Pisztolylövések, ordítások, furcsa ágyúdörrenéshez hasonló hangok ütötték meg a fülemet. Nem tudtam megmozdulni, a testem használhatatlan volt. A föld friss eső utáni illatát éreztem csupán. Megszüntek a hang
 ok, már csak lassú lépéseket hallottam.
-Loran...-kinyitottam a szemem. Nem azok a férfiak közül való volt aki fölöttem térdelt. Még csak nem is az apám.
  Kendall volt az.
-Ke...- nem tudjam mit mondjak, megköszönjem vagy ordítsam a képébe, hogy VIGYÉL EL A KÓRHÁZBA BASZKI! Meglőttek ő meg ráérősen letérdel mellém. Már ordítani sem volt erőm, szédültem, fájt a fejem, de mégjobban a combom. Hánykolódtam és sírtam.
-Ssss... ne aggódj minden rendben lesz.
Minden rendben? Meglőttek, bazd meg!  Meglőttek! Lehet hogy meghalok! És akit utoljára látok ez a ...
Szívből jövő utálkozó gondolatmenetemet egy furcsa fény zavarta meg ami Kendall nyakláncából jött. A kezét gyengéden a combomra tette. Azt hittem valamilyen csoda folytán jobb lesz, de nem..
 Még jobban nyilalt belém a fájdalom, teljesen elviselhetetlen volt. Nem kaptam levegőt.  Minden sötét lett. Nem láttam, nem éreztem és nem is hallottam semmit. Minden könnyebb lett. A fejem az előbb ehhez képest mázsás súly volt de most... úgy éreztem hogy lebegek.. Nem voltam szomorú. vagy vidám. Vagy bármi hasonló.
Megszűntem létezni.



Hosszú árnyékos folyosón mentem végig. kétoldalról egy-egy erős kéz szorított. Mezitláb haladtam előre, a hátam mögül nehéz léptek kopogása hallatszott. A foyósó végén nagy faajtó volt, ami kitárult előttem mikor odaértem. Egy nagy terem bejárata volt, ahol rengeteg ember gyűlt össze. Amint megláttam őket azonnal leesett a szituáció: egy bíróságon vagyok.
Gyors, sürgős léptekkel haladtunk előre, a bíró rám szegezte tekintetét, száját gúnyos mosolyra húzta. Azok akik eddig a karom fogták most a földre akartak nyomni. Először nem sejtettem miért de aztán rájöttem hogy azt akarják hogy térdet hajtsak. Megtettem.
 Odavezettek egy láda szerű emelvényhez. Kinyitották az oldalát és beleállítottak. pont a bíróval szembe.
És elkezdődött a tárgyalás.
A bíró hosszasan beszélt, de én csak azt láttam ahogy mozog a szája, egy hangot sem halllottam, kivéve a háttérzajt. Ideges kopogást a széktámlán, köhögés, bilincscsörgés.
 Alaposan körbenéztem és mindenen alaposan megpihentettem a szemem. Vajon miért vagyok itt?
Páncélba öltözött katonák, estélyi ruhához hasonló öltözetű asszonyok. Mit keresek itt?
-Tiltakozom!- hallottam egy férfi ordítását a hátam mögül. Megfordultam. Kendall volt az... Sokkal másabb, öregebb vagy nem is tudom... más kiadásban. Kitárta a hatalmas tölgyfaajtókat és egyenesen felém rohant, de a továbbjutását a nehéz páncélba öltözött katonák akadályozták meg.
-Nem! Ő nem! Nem bűnös! - zihálta miközben próbált kiszabadulni a nehéz szorításokból - Én tettem! Én tettem mindent! Ártatlan! Értsék meg Agatha ártatlan!!!!
 Mindent magára akar vállalni szólalt meg egy hang a fejemben Még mindig nem ért semmit.
A kezem... a kezem akaratom ellenére intett Kendall felé, hogy elég legyen. Kendall elképedt, majd befejezte a tolakodást. Lerázta magáról a katonákat és a szemembe nézett. Furcsa érzés kavargott bennem. Oda akartam menni. Megölelni, hozzá bújni, megcsókolni. De egy másik érzés elűzte ezeket a vágyakat és újra megszólalt az a hang: Te már csak a halált csókolhatod meg.

Hideg levegőt éreztem az arcomba csapódni. Tompa hangok dallama ütötte meg a fülem, száraz levegő áramlott a tüdőmbe.
-De akkor mégis mit akartak ettől?- hallottam egy fiú hangját közelről- Nem úgy tűnik mint egy titokgazda.
A másik oldalam felől egy lány csivitelő hangja válaszolt.
- A családja elment. Kendall az mondja csak úgy itthagyták. Ők már valahonnan tudnak a...
-Cssss! Nem látod hogy ébredezik?
Lassan kinyitottam a szemem. A mellkasomra mindtha nehéz ládákat pakoltak volta, alig kaptam levegőt. Feketeség. Minden amit láttam feketeség. Jobbra fordítottam a fejem. Halványan kibontakozott előttem egy lány alakja.
-Szia!- húzta mosolyra a száját.
 Viszonoszni akartam a köszönést de nem jött ki hang a torkomon. Furcsán kapart és a szám is erősen ki volt száradva.
- Gyere, igyál egy kis vizet.- gyengéden megfogta a karom és felültetett.
-Tessék- nyújtott felém egy vízzel teli poharat a másik. Kiittam a tartalmát majd visszaadtam és újra elfeküdtem. Fájt minden porcikám.
-Hol vagyok?- nyögtem halkan. Pár pillanatig azt hittem nem hallották és meg akartam ismételni, de a lány válaszolt. Talán közben összenéztek, hogy megszólaljanak-e.
-A búvóhelyen. De csak átmenetileg amíg fel nem gyógyulsz. Aztán kitöröljük az emlékeid és...
-Alexa, hagyd. - szólt rá óvatosan a fiú. - Menj szólj Kendallnek hogy felébredt.
Hallottam ahogy Alexa mögött záródik a nehéz fémajtó. Megint kinyitottam a szemem.
-Mi...-kezdtem de belém folytotta a szót.
- Azért vagy itt mert megtámadtak téged a klán tagjai. Nekünk, Lart örzőknek pedig kötelességünk volt megmenteni és idehozni téged. Igazából Kendall mentett meg és hozott ide de Alexa vette át az ápolásod. A nevem Carlos Pena. Örvendek. - mosolygott rám.
Ó hát persze. Meglőttek. Hirtelen felvillant a fejemben néhány emlékkép. A felforgatott lakás, a vizes házunk mögötti erdős terület, Kendall nyaklánca...
 Most hogy már nem volt homályos a látásom jobban szemügyre vettem ezt a bizonyos Carlost. Rövid fekete haja volt, ami precízen volt levágva. Kék kopott farmert és egy fehér "I need Chocholate" pólót viselt. Tornacipő volt a lábán, melynek fehér színe már nem látszott a rajta lévő szennyeződés miatt.
És a szoba.. Inkább hasonlított pincéhez. Nem volt egy ablak sem, a falak feketék és durvák voltak, három ágy és egy kis asztal volt a szobában, rajta rózsaszín abrosszal és sárga virágok üvegvázában.
Hallottam ahogy az ajtó kinyílik. Megpróbáltam felülni, hisz olyan kényelmetlen volt az ágy, hogy inkább elviselem a combomba nyilaló fájdalmat, mint az hogy a kemény rugók feszítsenek.
 -Ne, hagyd csak.- hallottam egy ismerős hangot. Sikerült felülnöm és lassan ránéztem a jövevényre. Minő meglepő, Kendall ült le az enyém mellett lévő ágyra szemben Carlosszal, oda, ahol az előbb Alexa ült.
Kendall arcára szemtelen mosoly ült ki - az amit én már olyan jól ismerek és utálok - és én dacosan a szemébe néztem.
-Oké, akkor én most megyek.- mondta Carlos. Valószínüleg érezte hogy vibrál a szobában a levegő és inkább kislisszolt.
Pár percig némán néztünk egymás szemébe majd megszólalt.
-Hogy érzed magad?
-Mi ez a hely?- kérdeztem vissza, nem hinném hogy nagyon érdekelné mennyire fáj a combom és a fejem.
-Itt élünk.- vont vállat.
-Nem úgy értem. Hol vagyok? Hol vagyok pontosan?
-Seattle alatt pár száz méterrel.
-Mi?!- fordultam teljesen felé (vagyis kitekertem a csípőm a helyéről).
-Figyel, ez egy nagyon bonyulult dolog, amiről nem beszélhetek neked, meg amúgy is, nem hinnéd el.
-Azonnal magyarázatot akarok! Alexa és Carlos beszélgetéséből úgy tűnt, hogy nem igazán lepte meg őket a támadás. Vagyis csak az hogy engem támadtak meg. Mi ez az egész? Kendall, kérlek mondd el az igazat!
Kendall meglepődött.
- Meg se köszönöd hogy megmentettem az életeted?
-Kendall!!!
- Na jó. Figyelj, mert csak egyetlen egyszer mondom el. Amúgy tök hülyeség neked elmondanom, mert úgy is kitöröljük az emlékezeted, de legyen, mert nem fogsz leszállni rólam. Nem nézem ki belőled, hogy hiszel a szellemekben vagy egyéb emberfeletti lényekben, de amit most elmondok az igaz. Nem érdekel elhisze-e vagy sem.
 Most már nagyon elvesztettem a fonalat, fogalmam se volt róla hogy mire akar kilyukadni.
Én, Alexa, Carlos, James mi mind lartbirtokosok vagyunk.-már kérdésre nyitottam a szám - Várj hadd magyarázzam el!
  És ezzel  Kendall belekezdett egy nagyon hosszú és kevésbé hihető sztoriba.

Kövi rész: Sok "őrültséggel" töltik meg Loran fejét, aki szökni próbál, de az eredmény újra egy kellemetlen találkozás. De a semmiből előjövő Kendall ismét játsza a megmentő szerepét. Lorannak furcsa álmai lesznek angyalokról, egy nyakláncról és... a saját haláláról. A lartbirtokosok vezetője - Gustavo- pedig azzal áll elő hogy Loran nem csupán egy egyszerű halandó. A szülei nem véletlenül hagyták hátra.

Köszönöm az sok kommentet, nagyon jó érzés volt olvasni őket! Nem kell jópofizni, várom a kritikákat is! :P

xxx Vic.

Chapter 1

Ha te ezt a naplót valamilyen formában elolvasod, akkor valószínüleg  én már meghaltam. L.


-Na tessék, már megint késésben vagyok!- okoltam édesanyámat, miközben a vállamra dobtam a fekete hátizsákom- Megmondtam, hogy inkább a suliban reggelizek...
- Jobb az itthoni étel lányom, mint az a száraz zsemle a büfében.. Tessék kész az uzsid!- nyomott a kezembe egy barna zacskót és hozzá egy gyors puszit az arcomra. Uzsonna. 18 éves korunkig minden egyes nap a kezünkbe adják. Felnőttek...
-Akkor el is húztam...-nyitottam a bejárati ajtót- Mi a fe.... Esik?!
 Ösztönösen az ajtó melletti esernyőtartó felé nyúltam ami döbbenetes módon üres volt.
-Apád elvitte az övét, az öcséd a tiédet.- előzött meg anya, mielőtt kérdezhettem volna valamit.
-Nagyon jó, de akkor mégis hogy menjek suliba? Leázik a sminkem, lelapul a hajam, utána begöndörödik és a táskám sem...
-Itt az esőkabátod!- akasztotta le a gardróbszekrényből a sárga, jó régen nem látott ocsmány esőkabátot.
-Anya ugye nem gondolod komolyan, hogy én ebben kimegyek az utcára?
 Már késő volt ,anyám egyenesen felém tartott.
- Nem vihetlek el, akkor én is elkések.
Egyébként anyám egy fitnessedző. Képzelhetitek az életemet. Miatta kellett beiratkoznom egy csomó hülye sportklubba. Járnom kell úszni, kosarazni és korcsolyázni na meg focizni.
- Na add!- ledobtam a táskámat a földre és felvettem azt az undormányt. Ha ebben meglátnak 1 hétig én leszek a téma a suliban. Talán még Tomról is leszállnak. (Tom egy elsős fiú aki állandóan túrja az orrát. Tudom, fuuuuujjjj)
     Így hát abban a sárga színű régi esőkabátban indultam iskolába. Elhatároztam hogy a suli elé érve azonnal leveszem, nem baj ha vizes leszek, csak ne égjek be. Megszaporáztam a lépteim, nem kéne elkésni matekról, nem hiányzik egy intő. Ez és még sok hasonló gondolat után nyolc előtt egy kicsivel megérkeztem a sulihoz. Seattle egyébként nagyon esős város, hideg is, éjszaka pedig garantált a köd. Nem is értem miért lakunk még mindig itt, anya ragaszkodik valamiért ehhez a helyhez.

Lekaptam magamról a táskát menet közben, hogy le tudjam venni végre az esőkabátot de figyelmetlen voltam és beleütköztem valakinek a hátába.
-Ó bocsánat!- kezdtem az udvariaskodást de nem kellett volna. Ugyanis akinek nekimentem az Kendall volt.
- Nem látsz vagy mi...?- fordult meg, majd tágra nyíltak egy pillanatra a szemei. Szája gúnyos mosolyra húzódott és röhögni kezdett. -Ez meg honnan van?
-Közöd?- löktem félre hogy bemehessek az ajtón. A táskámat a sáros földön vonszoltam miközben leráncigáltam magamról az esőkabátot.
- Nem tudtam hogy ilyen szar az ízlésed... Ja és hátul ki van szakadva.- nevetett valahol mögöttem. Legszívesebben tökön rúgnám. (Akkor még nem szerettem Kendallt.)
 Kendall Schmidt kilencedikes korunk óta különcködik. Nem beszél senkivel, nem jön osztálykirándulásokra, olyan is van amikor lóg a suliból. Egyesek azt beszélik belépett egy szektába, mások (a kilencedikes emós  lányok akik belezúgtak) pedig azt mondják biztos egy felsőbb éves csajjal jár. Engem igazából nem érdekel az élete, megvan a magam baja.
 Kapkodva próbáltam kinyitni a szekrényem ajtaját. A folyósón már nem volt senki, fel se mertem nézni az órára. A szekrényem csak nem akart kinyílni, ezért össze-vissza csapkodtam és káromkodtam.
-Ööö- állt meg mellettem Kendall. Ez a srác most követ engem, basszus?!
-Mi a fene bajod van?- kiáltottam rá. Jó, lehet hogy nem kellett volna ennyire felemelnem a hangomat.
-Csak azt szeretném kérdezni hercegnő, hogy miért akarod feltörni a szekrényem?- váltott ő is stílust és mind ezt igen lekezelő hangnemben mondta.
-Mi az, hogy ez a te szekrényed, hisz ez az eny...- visszafordultam hogy megmutassam neki a számát. A bal felső sarokban a 345-ös számnak kellett volna lennie, de helyette 375 volt ráírva. Jaj, ne egy szekrénysorral arrébb jöttem!

-Ha nem zavar kivenném a matek könyvem. Utána rongálhatsz kedvedre.- lökött ezúttal ő férre. Mégis ki ő hogy lökdössön és hogy így beszéljen velem? Már nyitottam is a számat hogy vitába szálljak vele amikor az igazgatónő hisztérikus hangját hallottam meg a folyosó végéből.
-Maguk miért nem vannak órán? És miért csapkodják a szekrények ajtaját?! NYOMÁS MINDKETTEN AZ IRODÁMBA!
 Nos igen, nekem is csak ez hiányzott. Egy jó kis balhé rögtön októberben. De az egész ez a hülye idióta hímnemű hibája.
 Duzzogva helyet foglaltam az egyik fotelben. Kaptunk egy intőt, valamint az első óránk igazolatlan marad. Hurrá. Ma tuti nem engedik hogy bemenjek a házba!
 Megszólalt a csengő és a drága igazgató elengedett minket utunkra. A folyosó tele volt, hangzavar is volt bőven. Egy idő után egyre többen mutogattak rám, vigyorogtak és pusmogtak. Rájöttem, hogy az esőkabátom, ami a múlt évezredből teleportált a házunkba (ha akkor már feltalálták az esőkabátot) még mindig a karomon van. Befordultam a terembe és bedobtam a padom alá a nem éppen menő kabátom.
-Loran!- hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül- Miért nem jöttél első órára? Valami baj van?
Mosolyogva megfordultam és felnéztem. Logan ált a székem mögött. Lehajolt hozzám és nyomott egy üdvözlő puszit a számra.
-Az igazgatóiban voltam Kendallel. Történt egy kis félreértés.
Logan felhúzta a szemöldökét. Igen, ritka dolog hogy ott kötök ki. Vagyis inkább meglepő, mivel én még egyszer sem voltam odabent. Csak amikor beiratkoztunk. De az más.
-Kendallel?- kérdezte Logan.Ó! Akkor nem is furcsálja hogy ott voltam? 
-Igen, csapkodtam a szekrényének az ajtaját.
- Az...-kereste Logan a szavakat - jó.
Most féltékeny lenne?
-Most mi a baj?- kérdeztem.
-Mit szólnál ha délután átmennék hozzátok? Anyukád megengedné?- váltott témát és felült a padomra.

-Hát azt hiszem még mindig meg akar öletni amiért a pasim vagy, az apám meg talán már szerzett is egy légpuskát... de szerintem minden oké, jöhetsz.- mosolyogtam.
-Oké.- hajolt le és hosszasan csókolóztunk.
-Átmegyek miután megcsapkodtam néhány szekrényajtót.- kacsintott rám én meg felnevettem.
-Látom még mindig humorodnál vagy.
-Logan nézd má'! -nyomta Scott Logan arcába a telefonját. Valószínüleg valami deszkás baleset videója mehetett benne a hangokból ítélve. Scott és Logan szünet végéig azt nézték és röhögtek. Becsengettek és miután az irodalom tanár bejött lassan elcsendesült az osztály.
 -A mai dupla órán kettes csoportokban fogtok  dolgozni! - jelentette be a mi jóképű tanci bá'nk. Egyébként nagyon fiatal és tényleg jóképű, a gimiben sok csaj szerelmes belé, csak annyi a bökkenő hogy van menyasszonya. Haha plázacicák, beszoptátok! 
 Már hátra is akartam fordulni hogy csoportosuljak Logannel (<3) de a tanár rámszólt.
-Loran, kérlek gyere előre, Kendall mellé!- amint kimondta az utasítást, nekem tágra nyíltak a szemeim és akaratlanul is kicsúszott a számból a 'Tessék?' kicsit udvariatlanabb szinonimája.(HŐŐŐŐŐH???) Azt azért nem mondtam hogy annyira jónevelt vagyok.
-Azért ennyire ne örülj.- szólt be lazán Kendall. A szemem sarkából láttam hogy Logannek rázkódik a válla l. És gondolom nem éppen sír... Pff, persze, szegény barátnőjét meg egy OLYAN fiúhoz ültetik...
 Odavánszorogtam és leültem Kendall mellé. Tiffany hiányzik a héten a suliból betegség miatt, egyébként mindig ő van Kendallel párban és gondolom jóban vannak hisz sokszor látom őket beszélni.
- A feladat az hogy írjatok egy két oldalas fogalmazást... Igen Troy?- szakította félbe a tanár magyarázatát a kosarazó, az osztály legmagasabb fiúja, Troy.
-Minimum vagy maximum két oldal?
-Miért fontos ez?
- Nem írok feleslegesen két oldalt ha elég mondjuk egy is.
-Minimum két oldal és maximum két oldal.Két oldal.- jó ezzel a tanár a maga részéről lezárta a témát.
-A feladat pedig az, hogy mutassátok be az ókori Római színházat! Közösen dolgozzatok és...-rizsázott még egy sort, aztán áldását adta munkánkra. Ekkor jöttem rá, hogy én Kendallel dolgozok, azaz azt hiszem egyedül. Ugyanis elővett magának egy lapot és rajzolni kezdett. Úgy látszik magasról le vagyok tojva.
 Kétszer nyegyvenöt percen keresztül írtam a fogalmazást, de így is csak egy oldal sikeredett. Megszólalt a csengő, aminek most így ilyen helyzetben nem igazán örültem. 
-Lucy, kérlek szedd össze a dolgozatokat! Írjátok rá mindketten a neveteket!- intézte az utolsó mondatot a csapatoknak.
 Kétségbeesetten ráfirkáltam a neveinket (ha én kettest vagy egyest kapok akkor ő is!) és vártam hogy Lucy hozzánk is ideérjen.
Kendall lazán felemelte a lapját aminek mindkét oldala tele volt írással és megelőzve engem odaadta az osztálytársunknak. Meglepődve néztem rá, hisz azt hittem csak rajzolt mindkét órán.
- Még mielőtt rákezdenél hisztizni, nyugi, a te neved is rajta van.- kezdett megint bunkózni és kisétált a teremből. Kérdem én, mi a fene volt ez? Megírja helyettem utána meg beszól. Taps plusz egy keksz neki, na meg egy erős rugás a lábai közé.



 Utolsó óra után (8. óra, tesi) egyedül baktattam haza a sáros és pocsolyával teli utcán. Mint mindig, most is esett az eső és ez azt jelentette hogy fel kellett vennem a csini esőkabátom. 
 Nem biztos hogy haza kéne mennem, hisz ma kaptam egy intőt, ami már tuti bekerült az elektronikus naplóba, de még a fogalmazásban sem vagyok biztos hogy jó lesz, hisz Kendall írta meg... De végül hazaértem.
  Letöröltem a lábtörlőbe a lábam a verandán, lekaptam az esőkabátom és ledobtam a földre. Kikotorásztam a lakáskulcsom, kiegyenesedtem és éppen helyeztem volna be a zárba amikor észrevettem hogy egy levelet ragasztottak az ajtó mellé.

Loran! Kérlek, ne aggódj, velünk minden rendben, neked kell most nagyon óvakodnod! Kérlek, nagyon de nagyon kérlek, hogy NE keress minket soha többé.
                                                                                                Anya, apa és az öcséd.

Többször egymást után elolvastam, de egyszerűen nem tudtam felfogni. Mégis mi ez? Miért írnak nekem ilyet? Ez most valami vicc?
 Szinte feltörtem az ajtót annyira kapkodtam. A lakásban félhomály volt, alig láttam valamit ezért gyorsan a villanyhoz siettem és felkapcsoltam. Nem ilyen látványra számítottam.
 A lakást teljesen felforgatták. Ruhák, papírok, párnák, díszek hevertek szanaszét. Talán betörtek hozzánk? Elindultam a lépcső irányába, hogy felmenjek megnézni az emeletet is, de ráléptem valamire ami eltört.
 Léptem ugyanazzal a lábammal egyet hátra, majd lehajoltam hogy megnézzem mi az ami a lábam alá került. A családi fényképünk volt amin mind a négyen rajta vagyunk. Fel akartam venni, de ekkor megszorította valaki a karom hátulról. 
Miért nem gondoltam abba bele hogy a betörők még itt lehetnek?


Kövi részből:
Loran újra találkozik Kendallel, de ezúttal más körülmények között. A lánynak súlyos sérülései vannak ezért elviszi őt a földalatti rejtekhelyükre. De mi ez a többesszám? Miért tud Kendall a nyakláncával minden segédeszköz nélkül gyógyítani? És minek rejtekhely? A kövi részben kiderül! :) 4 kommentért cserébe hozom!

A múlt

Több száz évvel ezelőtt élt egy Agatha Lart nevű fiatal lány, aki a királyság gyógyítója volt, mikor pestisjárvány pusztított.Szerette volna ebből betegségből kigyógyítani az embereket, de nem állt birtokában varázserő se semmi más csak a gyógyszerei és a tudása. Agatha anyja elkapta ezt a nagyon súlyos, halálos betegséget. Nem tehetett mást, csak imádkozott  anyja életéért. Egy éjszaka az álmában megjelent egy nő, aki egy nyakláncot gyújtott át neki nagy fekete medállal, s a fülébe súgta, hogy ezzel majd meggyógyíthatja édesanyját. Agatha másnap reggel úgy ébredt fel, hogy a nyaklánc a nyakában lógott. Úgy tett ahogy az a titokzatos nő mondta, az anyja nyakába akasztotta a láncot, s az másnap csodával határos módon teljesen egészséges volt. Agatha elhatározta hogy meggyógyít mindenkit a királyságban. Miután 13 vele egykorú beteg embert meggyógyított, rájött hogy ez egyedül nem fog menni. Segítséget kell kérnie az álomban látott nőtől. Ismét találkozott vele az álmában s ezúttal azt a tanácsot kapta, hogy törje el a medált annyifele, ahány embert meggyógyított és a láncot pedig tartsa meg. Így mind a 14-en tudnak majd életeket menteni. Agatha ezúttal is úgy cselekedett ahogy azt a nő mondta neki. Teltek a hónapok, egyre több ember épült fel, a 14 csodálatos gyógyító által. Ez a királynak is szemet szúrt, de ő nem nézte jó szemmel, hogy egy bizonyos Agatha-t istenít a népe. Megparancsolta a katonáinak hogy tudják meg a 14 gyógyító titkát. Agatha és újdonsült barátai pedig mindig valahogy kicselezték őket. De a legidősebb, Sharlotte pár aranyért cserébe elárulta a társait azzal, hogy boszorkánynak kiáltotta ki Agathat. Agathat még aznap este mágján elégették a királyság kertjében. De előtte Agatha parancsára a maradék 12 gyógyító elhagyta a királyságot és szétszéledtek a világban, megesküdve, hogy egy nap még bosszút fognak állni. Hamarosan.

Ez egy kis tömör visszatekintés, részletesen fény fog derülni mindenre, mint például az álombeli nővel való beszélgetésekre. Stb...