Chapter 1

Ha te ezt a naplót valamilyen formában elolvasod, akkor valószínüleg  én már meghaltam. L.


-Na tessék, már megint késésben vagyok!- okoltam édesanyámat, miközben a vállamra dobtam a fekete hátizsákom- Megmondtam, hogy inkább a suliban reggelizek...
- Jobb az itthoni étel lányom, mint az a száraz zsemle a büfében.. Tessék kész az uzsid!- nyomott a kezembe egy barna zacskót és hozzá egy gyors puszit az arcomra. Uzsonna. 18 éves korunkig minden egyes nap a kezünkbe adják. Felnőttek...
-Akkor el is húztam...-nyitottam a bejárati ajtót- Mi a fe.... Esik?!
 Ösztönösen az ajtó melletti esernyőtartó felé nyúltam ami döbbenetes módon üres volt.
-Apád elvitte az övét, az öcséd a tiédet.- előzött meg anya, mielőtt kérdezhettem volna valamit.
-Nagyon jó, de akkor mégis hogy menjek suliba? Leázik a sminkem, lelapul a hajam, utána begöndörödik és a táskám sem...
-Itt az esőkabátod!- akasztotta le a gardróbszekrényből a sárga, jó régen nem látott ocsmány esőkabátot.
-Anya ugye nem gondolod komolyan, hogy én ebben kimegyek az utcára?
 Már késő volt ,anyám egyenesen felém tartott.
- Nem vihetlek el, akkor én is elkések.
Egyébként anyám egy fitnessedző. Képzelhetitek az életemet. Miatta kellett beiratkoznom egy csomó hülye sportklubba. Járnom kell úszni, kosarazni és korcsolyázni na meg focizni.
- Na add!- ledobtam a táskámat a földre és felvettem azt az undormányt. Ha ebben meglátnak 1 hétig én leszek a téma a suliban. Talán még Tomról is leszállnak. (Tom egy elsős fiú aki állandóan túrja az orrát. Tudom, fuuuuujjjj)
     Így hát abban a sárga színű régi esőkabátban indultam iskolába. Elhatároztam hogy a suli elé érve azonnal leveszem, nem baj ha vizes leszek, csak ne égjek be. Megszaporáztam a lépteim, nem kéne elkésni matekról, nem hiányzik egy intő. Ez és még sok hasonló gondolat után nyolc előtt egy kicsivel megérkeztem a sulihoz. Seattle egyébként nagyon esős város, hideg is, éjszaka pedig garantált a köd. Nem is értem miért lakunk még mindig itt, anya ragaszkodik valamiért ehhez a helyhez.

Lekaptam magamról a táskát menet közben, hogy le tudjam venni végre az esőkabátot de figyelmetlen voltam és beleütköztem valakinek a hátába.
-Ó bocsánat!- kezdtem az udvariaskodást de nem kellett volna. Ugyanis akinek nekimentem az Kendall volt.
- Nem látsz vagy mi...?- fordult meg, majd tágra nyíltak egy pillanatra a szemei. Szája gúnyos mosolyra húzódott és röhögni kezdett. -Ez meg honnan van?
-Közöd?- löktem félre hogy bemehessek az ajtón. A táskámat a sáros földön vonszoltam miközben leráncigáltam magamról az esőkabátot.
- Nem tudtam hogy ilyen szar az ízlésed... Ja és hátul ki van szakadva.- nevetett valahol mögöttem. Legszívesebben tökön rúgnám. (Akkor még nem szerettem Kendallt.)
 Kendall Schmidt kilencedikes korunk óta különcködik. Nem beszél senkivel, nem jön osztálykirándulásokra, olyan is van amikor lóg a suliból. Egyesek azt beszélik belépett egy szektába, mások (a kilencedikes emós  lányok akik belezúgtak) pedig azt mondják biztos egy felsőbb éves csajjal jár. Engem igazából nem érdekel az élete, megvan a magam baja.
 Kapkodva próbáltam kinyitni a szekrényem ajtaját. A folyósón már nem volt senki, fel se mertem nézni az órára. A szekrényem csak nem akart kinyílni, ezért össze-vissza csapkodtam és káromkodtam.
-Ööö- állt meg mellettem Kendall. Ez a srác most követ engem, basszus?!
-Mi a fene bajod van?- kiáltottam rá. Jó, lehet hogy nem kellett volna ennyire felemelnem a hangomat.
-Csak azt szeretném kérdezni hercegnő, hogy miért akarod feltörni a szekrényem?- váltott ő is stílust és mind ezt igen lekezelő hangnemben mondta.
-Mi az, hogy ez a te szekrényed, hisz ez az eny...- visszafordultam hogy megmutassam neki a számát. A bal felső sarokban a 345-ös számnak kellett volna lennie, de helyette 375 volt ráírva. Jaj, ne egy szekrénysorral arrébb jöttem!

-Ha nem zavar kivenném a matek könyvem. Utána rongálhatsz kedvedre.- lökött ezúttal ő férre. Mégis ki ő hogy lökdössön és hogy így beszéljen velem? Már nyitottam is a számat hogy vitába szálljak vele amikor az igazgatónő hisztérikus hangját hallottam meg a folyosó végéből.
-Maguk miért nem vannak órán? És miért csapkodják a szekrények ajtaját?! NYOMÁS MINDKETTEN AZ IRODÁMBA!
 Nos igen, nekem is csak ez hiányzott. Egy jó kis balhé rögtön októberben. De az egész ez a hülye idióta hímnemű hibája.
 Duzzogva helyet foglaltam az egyik fotelben. Kaptunk egy intőt, valamint az első óránk igazolatlan marad. Hurrá. Ma tuti nem engedik hogy bemenjek a házba!
 Megszólalt a csengő és a drága igazgató elengedett minket utunkra. A folyosó tele volt, hangzavar is volt bőven. Egy idő után egyre többen mutogattak rám, vigyorogtak és pusmogtak. Rájöttem, hogy az esőkabátom, ami a múlt évezredből teleportált a házunkba (ha akkor már feltalálták az esőkabátot) még mindig a karomon van. Befordultam a terembe és bedobtam a padom alá a nem éppen menő kabátom.
-Loran!- hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül- Miért nem jöttél első órára? Valami baj van?
Mosolyogva megfordultam és felnéztem. Logan ált a székem mögött. Lehajolt hozzám és nyomott egy üdvözlő puszit a számra.
-Az igazgatóiban voltam Kendallel. Történt egy kis félreértés.
Logan felhúzta a szemöldökét. Igen, ritka dolog hogy ott kötök ki. Vagyis inkább meglepő, mivel én még egyszer sem voltam odabent. Csak amikor beiratkoztunk. De az más.
-Kendallel?- kérdezte Logan.Ó! Akkor nem is furcsálja hogy ott voltam? 
-Igen, csapkodtam a szekrényének az ajtaját.
- Az...-kereste Logan a szavakat - jó.
Most féltékeny lenne?
-Most mi a baj?- kérdeztem.
-Mit szólnál ha délután átmennék hozzátok? Anyukád megengedné?- váltott témát és felült a padomra.

-Hát azt hiszem még mindig meg akar öletni amiért a pasim vagy, az apám meg talán már szerzett is egy légpuskát... de szerintem minden oké, jöhetsz.- mosolyogtam.
-Oké.- hajolt le és hosszasan csókolóztunk.
-Átmegyek miután megcsapkodtam néhány szekrényajtót.- kacsintott rám én meg felnevettem.
-Látom még mindig humorodnál vagy.
-Logan nézd má'! -nyomta Scott Logan arcába a telefonját. Valószínüleg valami deszkás baleset videója mehetett benne a hangokból ítélve. Scott és Logan szünet végéig azt nézték és röhögtek. Becsengettek és miután az irodalom tanár bejött lassan elcsendesült az osztály.
 -A mai dupla órán kettes csoportokban fogtok  dolgozni! - jelentette be a mi jóképű tanci bá'nk. Egyébként nagyon fiatal és tényleg jóképű, a gimiben sok csaj szerelmes belé, csak annyi a bökkenő hogy van menyasszonya. Haha plázacicák, beszoptátok! 
 Már hátra is akartam fordulni hogy csoportosuljak Logannel (<3) de a tanár rámszólt.
-Loran, kérlek gyere előre, Kendall mellé!- amint kimondta az utasítást, nekem tágra nyíltak a szemeim és akaratlanul is kicsúszott a számból a 'Tessék?' kicsit udvariatlanabb szinonimája.(HŐŐŐŐŐH???) Azt azért nem mondtam hogy annyira jónevelt vagyok.
-Azért ennyire ne örülj.- szólt be lazán Kendall. A szemem sarkából láttam hogy Logannek rázkódik a válla l. És gondolom nem éppen sír... Pff, persze, szegény barátnőjét meg egy OLYAN fiúhoz ültetik...
 Odavánszorogtam és leültem Kendall mellé. Tiffany hiányzik a héten a suliból betegség miatt, egyébként mindig ő van Kendallel párban és gondolom jóban vannak hisz sokszor látom őket beszélni.
- A feladat az hogy írjatok egy két oldalas fogalmazást... Igen Troy?- szakította félbe a tanár magyarázatát a kosarazó, az osztály legmagasabb fiúja, Troy.
-Minimum vagy maximum két oldal?
-Miért fontos ez?
- Nem írok feleslegesen két oldalt ha elég mondjuk egy is.
-Minimum két oldal és maximum két oldal.Két oldal.- jó ezzel a tanár a maga részéről lezárta a témát.
-A feladat pedig az, hogy mutassátok be az ókori Római színházat! Közösen dolgozzatok és...-rizsázott még egy sort, aztán áldását adta munkánkra. Ekkor jöttem rá, hogy én Kendallel dolgozok, azaz azt hiszem egyedül. Ugyanis elővett magának egy lapot és rajzolni kezdett. Úgy látszik magasról le vagyok tojva.
 Kétszer nyegyvenöt percen keresztül írtam a fogalmazást, de így is csak egy oldal sikeredett. Megszólalt a csengő, aminek most így ilyen helyzetben nem igazán örültem. 
-Lucy, kérlek szedd össze a dolgozatokat! Írjátok rá mindketten a neveteket!- intézte az utolsó mondatot a csapatoknak.
 Kétségbeesetten ráfirkáltam a neveinket (ha én kettest vagy egyest kapok akkor ő is!) és vártam hogy Lucy hozzánk is ideérjen.
Kendall lazán felemelte a lapját aminek mindkét oldala tele volt írással és megelőzve engem odaadta az osztálytársunknak. Meglepődve néztem rá, hisz azt hittem csak rajzolt mindkét órán.
- Még mielőtt rákezdenél hisztizni, nyugi, a te neved is rajta van.- kezdett megint bunkózni és kisétált a teremből. Kérdem én, mi a fene volt ez? Megírja helyettem utána meg beszól. Taps plusz egy keksz neki, na meg egy erős rugás a lábai közé.



 Utolsó óra után (8. óra, tesi) egyedül baktattam haza a sáros és pocsolyával teli utcán. Mint mindig, most is esett az eső és ez azt jelentette hogy fel kellett vennem a csini esőkabátom. 
 Nem biztos hogy haza kéne mennem, hisz ma kaptam egy intőt, ami már tuti bekerült az elektronikus naplóba, de még a fogalmazásban sem vagyok biztos hogy jó lesz, hisz Kendall írta meg... De végül hazaértem.
  Letöröltem a lábtörlőbe a lábam a verandán, lekaptam az esőkabátom és ledobtam a földre. Kikotorásztam a lakáskulcsom, kiegyenesedtem és éppen helyeztem volna be a zárba amikor észrevettem hogy egy levelet ragasztottak az ajtó mellé.

Loran! Kérlek, ne aggódj, velünk minden rendben, neked kell most nagyon óvakodnod! Kérlek, nagyon de nagyon kérlek, hogy NE keress minket soha többé.
                                                                                                Anya, apa és az öcséd.

Többször egymást után elolvastam, de egyszerűen nem tudtam felfogni. Mégis mi ez? Miért írnak nekem ilyet? Ez most valami vicc?
 Szinte feltörtem az ajtót annyira kapkodtam. A lakásban félhomály volt, alig láttam valamit ezért gyorsan a villanyhoz siettem és felkapcsoltam. Nem ilyen látványra számítottam.
 A lakást teljesen felforgatták. Ruhák, papírok, párnák, díszek hevertek szanaszét. Talán betörtek hozzánk? Elindultam a lépcső irányába, hogy felmenjek megnézni az emeletet is, de ráléptem valamire ami eltört.
 Léptem ugyanazzal a lábammal egyet hátra, majd lehajoltam hogy megnézzem mi az ami a lábam alá került. A családi fényképünk volt amin mind a négyen rajta vagyunk. Fel akartam venni, de ekkor megszorította valaki a karom hátulról. 
Miért nem gondoltam abba bele hogy a betörők még itt lehetnek?


Kövi részből:
Loran újra találkozik Kendallel, de ezúttal más körülmények között. A lánynak súlyos sérülései vannak ezért elviszi őt a földalatti rejtekhelyükre. De mi ez a többesszám? Miért tud Kendall a nyakláncával minden segédeszköz nélkül gyógyítani? És minek rejtekhely? A kövi részben kiderül! :) 4 kommentért cserébe hozom!